Cikkeim alkalmával mindig újabb feladatokat sorolok fel, amelyeket abszolválni kell a mixing során. Az embernek csak megfájdul a feje. Való igaz: ez a folyamat valóban nem a legkönnyebb a zenekészítés során. Többször hangoztattam azt a véleményemet, hogy a zene keverése egy különálló művészeti forma. Nagyon sok tényezőre kell egyszerre ügyelni, és nem csak egy helyes megoldás létezik. Sőt, abban rejlik a zene szépsége, hogy minden ember máshogy érzékeli és értelmezi. Nem nehéz belátni, hogy a mixingnél az a legcsodálatosabb, hogy minden hozzáértő máshogy oldja meg a feladatokat.

Egészen a kétezres évekig nem volt kérdéses, hogy a jól felszerelt stúdióban dolgozó mixing szakembereket a zenészekkel egyenrangú művészeknek tartották. A számítógép-teljesítmények drámai növekedésével demokratizálódott a helyzet, mert kis túlzással akárki keverhet a laptopján. Ebből kifolyólag devalválódott a mixing szakember fontossága, mert most már a legtöbb, számítógépen zenélő ember akár otthon is elvégezheti a mixinget. Az eszközök közel sem egyforma és nem mindig olyan szintű megszólalási minőséget biztosítanak, mint egy minden földi jóval ellátott hangstúdió berendezésparkja. Fel van adva a lecke: az elmúlt négy évtized legendás masináinak digitális emulációin kell jó hangzású zenét gyártani.

A tranziensek strukturálása kulcsfontosságú feladat a jó megszólalás eléréséhez. Tranzienseknek a hangindítás elejét nevezzük. Ha számmal akarjuk jellemezni, akkor az első harminc ms-ot. Természetesen erről viták vannak a szakirodalomban: van, aki rövidebb periódust, van, aki hosszabbat tekint tranziensnek. Az angolszász szakirodalomban találó az a meghatározás, hogy az első Attacket tekintsük annak. Konyhanyelven: a hang első ütésére vagy berobbanására gondolunk. Számukra az a legfontosabb, hogy az emberi érzékelés vagy zenebefogadás olyan, hogy kitüntetett figyelmet érdemelnek a tranziensek, mert ezek alapján ítélünk egy hangot ütősnek, dinamikusnak vagy unalmasnak, löttyedtnek, és a tranziensek alapján értékeljük a hangokat, hangszíneket.

A mixing folyamata leginkább a szereposztó rendező feladatához hasonlít: fontossági sorrendet kell kialakítanunk a hangszerek között. Meghatározzuk, hogy kik lesznek a főszereplők. Pl.: egy szerelmes balladánál az ének, az EDM-ben meg a legtöbb elektronikus zenei stílusban a lábdob, az extrém metálban pedig a torzított gitárok és a hörgés. Az elmondottakból logikusan következik, hogy a többi hangszer nem kaphat ekkora figyelmet, így nevezhetjük őket mellékszereplőknek.

Hierarchiastruktúrát alakítunk ki: a főszereplő hangszerekről kell szólnia a zenének, a mellékszereplők pedig másodhegedűsök kell legyenek, szolgálniuk kell a főszereplőt. Az egy nagyon rossz koncepció, hogy minden hangszert egyformán szeretnénk hallani. Az egész processzust úgy is vizualizálhatjuk, hogy imaginárius színpadképet teremtünk. Pl. az énekes van legközelebb a hallgatóhoz, a gitáros kicsit balra és hátrébb helyezkedik el, a billentyűs jobbra, de még távolabb, az énekes mögött pedig a dobos.

Mixing során ezt a strukturáltságot több szinten kell megvalósítani: a hangerő, frekvencia, panorámázás, a távolság érzetének teremtése és nem utolsósorban a tranziensek szintjén. Induljunk ki abból az egyszerű megfigyelésből, hogy annak a hangforrásnak, ami közel van hozzánk, erőteljesen érzékeljük a tranzienseit, ami meg távol van, annak kevésbé. Ebből az következik, hogy a mixing folyamatában strukturálnunk kell a hangszerek tranzienseit. A főszereplő hangszerek tranzienseinek mindig tisztán hallhatónak kell lenniük, hogy jól legyenek prezentálva. A többi hangszer tranziensei nem rondíthatnak bele a főszereplő hangszerek tranzienseinek dominanciájába.

A mai, szoftveres környezetben alkotó zenészeknek nagyon sok jó eszköz áll rendelkezésére a tranziensek manipulálására. Elsősorban a jó öreg kompresszorokra gondolok. Az Attack és a Release Time helyes beállításával a legtöbb keverési szituációban sikeresen alakíthatjuk a tranzienseket a célnak megfelelően. Kész beállításokat szándékosan nem írok, mert csak rontanék a helyzeten. Induljunk ki abból, hogy nagyon rövid Attack mellett már a tranziens is komprimálva lesz, hosszabb Attacknél pedig érintetlenül hagyjuk azt, így ki is hangsúlyozhatjuk. A szoftverek közül a Native Instrument VC 160 kompresszora az egyik kedvencem, a másik pedig a Waves CLA-76 terméke. Mindkettő nagyon hatásos. Próbálkozzunk többféle beállítással, és tanuljuk meg hallani, hogy melyik szituációban melyik a legalkalmasabb.

A kompresszorok mellett pl. az SPL Transient Designere, amellyel komprimálás nélkül befolyásolhatjuk a hangok tranzienseit és a hosszát is. Akár 12 dB-lel hangsúlyozhatjuk vagy tompíthatjuk a szóban forgó hangindításokat. Az SPL processzorának jó alternatívája lehet a Flux ingyenes Bitter Sweet pluginje.

Ne feledjük, hogy bármilyen szaturációs szoftverrel tompíthatjuk a tranzienseket, mert 2-6 dB drive-val már szinte teljesen megnyirbáltuk a hangindításokat.